Minden valamire való ember megtapasztalja egyszer a lelkifájdalmat. Legyen az szerelem miatti szakítás, egy szeretett személy elvesztése, gyötrődések miatt, stb. Nem válogathatja meg azt senki sem, hogy kivel hozza össze a sors élete folyamán. Mai alanyunk János, de legyen becenevén Jani. Közel harmincas életéveiben jár, karakán, erős és jóképű fiatalember. Otthonában szerető felesége van egy csodás gyermekkel. Megküzdött a jelenlegi életéért. Sok mindenen ment keresztül az életében. Egy nap sétált az utcán és tervezte a napját, mert éppen dolgozni indult. Csak úgy pörögtek a gondolatai a fejében, szeretett előre eltervezni mindent. Ha nem tervezte meg előre a napját, akkor nem érezte jól magát a bőrében, olyankor kiszámíthatatlan volt a viselkedése. Azonban ezen a napon megváltozik minden és felbolygatja eddigi életét.
Úton a munkába menet kissé lusta reggele volt. Rászánta magát egy kis buszozásra. Felszállt és meglátta a tömeget, amit nagyon nem bír. Azonnal frusztráltság és verejtékezés lett úrrá rajta, egy kis bezártsági érzéssel együtt. Nem szereti az embereket. Éppen elég, ha a munkája során találkozik velük. Lezajlott az a két megálló és végre leszállhatott, ami elég nagy könnyedséggel töltötte el. Mélyet sóhajtva elhagyta a megállóban várakozókat folytatva útját.
- Miért kell folyton emberek közelében lennem. Annyira unalmas már -. Lassan beérve a munkahelyére elővette mágneskártyáját, becsekkolt és bement az irodájába. Szép és takaros volt az-az iroda halvány zöld fallal, apró mintákkal melyeket ő rajzolt a falra egyik kedvenc játéka után. Legalább ennyi emlékeztette azokra az időkre, amikor még játszott. Belekezdett a papírmunkájába, de félbe maradt. Elgondolkodva mozgatta kezében a piros tollát, amely a kedvenc tolla volt, szeretett vele írni. Vékonyan fogott, tökéletesen kék tintája volt és nem folyt szét a papíron. Egy papírlapon játszott éppen apró vonalakat húzva. A vonalhúzások egyszeriben biztossá váltak. Hamarosan egy arcot kezdtek formálni és felfedezte bennük azt, ami fájó érzelmekkel töltötte meg szívét. Elkezdett emlékezni és pár kedves szó jutott eszébe minduntalan - Jani baszd meg! -, - Ez mennyire buzis! -. De elhessegette őket. Nem akart emlékezni, hiszen akkor ismét olyannyira szomorú lenne a szíve, hogy azt nem viselné el újra. Talán meg is szakadna fájdalmában. Nem telt bele sok időbe és megrohamozták az emlékek. Némelyiknél apró mosolygás volt látható kedves arcán, némelyiken pedig összeszorult a gyomra.
~Miért? -kérdezi magától, de nem kap választ - Annyira hiányzol, nem bírom nélküled. Olyan kegyetlen ez a világ, számomra sivár és sötét, mert te elmentél. Sok éve ennek. Emlékszem rá, amikor először találkoztunk. Az a nap gyönyörű volt... a napsugarak szerte ágaztak a faleveleken, volt egy kis tócsa nem messze tőlünk és abban visszatükröződve megláttam arcunkat, mely angyali volt -törölgeti le könnyeit, mely szemeit áztatja - Minden percét átélném újra, s emellett te voltál a mindenem. A tested minden porcikája azt sugallta, hogy szeretsz. Mit nem adnék azért, hogy még egyszer utoljára lássalak. - elszakadt a cérna nála és úgy sír, hogy alig akarja abba hagyni - Nem adom fel! Kitartok amellett, hogy mindennek oka van. Biztosan okkal kellett elválnunk. Mi másért kellett volna? -
Jani összetört lelkileg újra, pedig az elmúlt 3 évben erősen tartotta magát. De ebben a pillanatban ez szétfoszlani látszik. A hosszú 3 év alatt, amióta barátja, szerelme és társa elment, egyszerűen beletemetkezett a munkába, a szürke hétköznapokba. Próbált erősnek tűnni, amennyire csak lehetett. Nem tudta senkinek kiönteni a szívét, hiszen a hajdani szeretőjével titkos volt a kapcsolatuk, senki sem tudott róla. A mai napig fel tudja idézni arcát, azt a kis dundit. Barna fürtjeit, melybe édesen fújt bele a szél. Gyönyörű szemeit, melyekben benne volt egy egész élet. Vonzó testét, amelyért úgy epedt, mint valaha soha senkiért. Számára ő jelentette mindazt, amit szerelemnek, világnak és boldogságnak hívnak. De ennek vége. 3 éve elment egyetlen szerelme, akihez nem tud többé menni, ha bántja valaki, ha szívéből akar kitépni egy darabot, mert gonoszkodnak vele. Újra ráeszmél, hogy nem szabad feladnia.
A munkája végeztével nem haza indul. Nincsen ereje magyarázkodni a feleségének a kisírt szemeiről. Más út vezeti most lábait, ami nehéz út a számára. Elutazik Debrecenbe, hogy meglátogassa szerelmét, akitől nem tud szabadulni elméje, sem szíve. A bejárat előtt vesz egy vörös rózsát és bemegy a nagy területű helyre. Kis séta után meglátja, amiért ide jött. Odaér és térdre esik fájdalmában. Nehéz ez a teher. Leteszi a rózsát és csak hallgat. Óriási sóhajtások közepette megnyugszik kicsit, hiszen a szerelme közelében van újra. Tudja, hogy nem maradhat sokat, így nem időzik. Ráteszi a kezét a fényképre és csak emlékezik a közös időkre. - Mennem kell, várnak haza! - Összeszedi minden erejét a távozásra és apró, de bátortalan léptekkel kezd távolodni. Még vissza-vissza tekint, de már kilépett a kijáraton. - Haza kell mennem, vár a családom! - Haza érve a nyakába ugrik kislánya és nagy dióbarna szemeivel magával ragadja apját. Leülnek vacsorázni. Az étek elfogyasztása után hamar nyugovóra térnek, ad a kislányának egy puszit. Bemegy a hálószobába, gyújt egy gyertyát. Megvárja, amíg kicsit leég és a kedvese fényképét a kezeiben markolva csak ennyit mond magában: - Nyugodj békében szerelmem! -.